Egy tolvaj naplója: Első fejezet

Éjfélkor indultunk. Még most sem értem, miért volt olyan fontos elodázni az alvást, ha csak egy pöttöm kis földről van szó a semmi közepén – ahol a gazdája talán életében kétszer, ha járt – az a maroknyi őr meg úgyis ott masírozik éjjel-nappal. Hiába győzködtem a bandát, annyit mondtak, legalább hűek maradunk a jól bevett szokásokhoz. Ebben mondjuk volt igazság. Egy tolvaj, ha már besurran az áldozathoz, illik azt sötétben csinálnia, különben még észre találnák venni, és azt bizony – általában – nem szeretnénk.

Márpedig mi nem csak egy, de mindjárt három tolvaj voltunk, nem is a rossz fajtából. Olyan ez, mint a bor. Ha rossz a termés, akkor azt a szőlőt érlelhetik, ameddig szeretnék, jó bor nem lesz belőle. Szerencsére mi ennek épp az ellenkezői voltunk: messze földön híres tőkéből származtunk, csak épp a kutya sem akart belénk kóstolni, mert még nem hagytak elég ideig érni. Ennek akartunk véget vetni.

A városon kívül találkoztunk, egy közeli erdőben. Mindenki nagyon feszültnek tűnt, mégiscsak ez volt az első közös bevetésünk. Nem éppen lopás, de majd egyszer oda is eljutunk.

Hogy ne fogjon rajtam az ideg, előre kitaláltam, mit fogok csinálni útközben: előbb végiggondolom a tervet, aztán azt, hogy mit felejtettem el magammal hozni. Persze ez is fordítva sikerült: a lámpásokat eloltottuk, az álkulcsokat szétosztottuk. A megbízói levél másolatát mindenki kezébe odanyomtam, remélve, hogy alaposan átrágják magukat rajta. Igen, mert mi már ekkor tudtunk olvasni. Mondtam, hogy nem akármilyen tőkéről szakajtottak.

A késem az övtartómon, és miközben meneteltünk, láttam a holdfényt a többiek derekán is meg-megcsillanni. Akkor mi maradhatott ki? A sátrakról majd szólok holnap pár koldusnak, de akkor… Jaj, hát persze, a csuklya.

Komolyan mondom, ha van, ami még az őröknél is bosszantóbb, az a csuklya. Persze praktikus, hogy nem látják az arcod, de nem lehetett volna helyette maszkot vagy valami olyat kitalálni, amitől látsz is?! A hajam csak amiatt vágattam le, nehogy még az is a képembe lógjon, miközben lóháton menekülve próbálok kitérni a golyó- és nyílzápor elől. Merthogy a csuklya nem esik ám le olyankor sem a fejről, és így a hajad sem lobog mögötted, hanem az arcodba száll, meg ahova éppen kedve tartja.

Jó lenne egyszer egy ilyet tényleg megélni! De ez csak hiú ábránd marad mindaddig, míg nem teszek valamit a hírnevem ügyében. Mint például most.

Mire eljutottam volna a terv átgondolásáig, már késő volt. Az a bizonyos „pöttöm” föld borzasztó nagynak tűnt élőben, a rajta álló pöttöm palotával meg még inkább. Mozgolódni kezdett valami a gyomromban, de nem az izgalomtól, hanem az éhségtől.

Gyerekként hallottam, hogy sok-sok esztendővel ezelőtt éltek az utolsó igazi mestertolvajok, szakmánk legmerészebb és legnagyobb alakjai. Köztük is akadt azonban egy, aki kiemelkedett mind közül: nem volt zár, ami megállta volna előtte a helyét, sem olyan porcelán, amely összetört volna a táskájában, még ha csőstül kergette is őt egy egész falu.

A legenda szerint egyszer mégis hibázott: munka előtt néhány órával vendégségben járt a helyi elöljárónál, hogy feltérképezze a családi fészket, ám mikor leszállt az éj, gyomorgörcs fogta el. Nem akarta elhalasztani a remek alkalmat, így belevágott feladatába. Oda is ért, viszont a belei nem bírták tovább: rityegve-rotyogva kellett a munkát befejeznie. Épp távozni készült, mikor a szagot megérezve a tulaj felriadt álmából, a tolvajok koronázatlan királyának pedig hiába sikerült elmenekülnie, a romlott étellel járó bűzfelhő miatt lebukott, és nevét kitörölték az örök emlékűek közül.

Bíztam benne, hogy mi nem a gyomorkorgásom miatt fogunk lebukni.

A halálos fáklyafényt elkerülve osontunk végig a birtokon, némán. Hosszú idő guggolva-görnyedve végigkúszni egy ekkora távot, de ha egyszer ott vagy, már csak egy pillanat az egész. Tőr feszül, ablak nyílik, majd sorra bemásztunk.

Nem volt sehol senki, mégis ezernyi szempár figyelt. A látvány úgy meglepett, hogy majdnem el is szúrtam rögtön a küldetést egy hű, de kurva sok itt a festmény kiáltással, aztán szerencsére időben magamhoz tértem. Égett bennem a vágy, hogy legalább egyet elvigyek emlékbe, de nem volt szabad. Megbízói kikötés volt a szükségesnél több rongálás és tolvajlás elkerülése.

Én a szemközti aranykorlátos lépcsőn suhantam felfelé, a többiek a vörös szőnyeget követték odalenn. Szinte mindent egyszerű fehérre meszeltek, az a sok ezer kép is valószínűleg csak azért lógott ott, hogy egy kis színt vigyen a kopárságba. Ügyes csalás volt, mert mindet díszes, csillogó keretbe fektették, valódi műkincsgyűjtőnek állítva be gazdájukat.

A papírok, amiken át kellett írnunk azt az egy-két számot, a leírás alapján a hálóban vártak ránk, csak épp azt felejtették el velünk közölni, hogy mindezt merre találjuk. Darius szerint megbízónak márpedig csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni, kérdést sosem teszünk fel. Azt hiszem, ez valami alapszabály lehet, de mostantól nem fogok ilyen hülyeségekkel foglalkozni.

Az emeleten nem találtam választ a fel nem tett kérdésre, de visszafelé, a csillár tükrében megláttam egy alakot, így a falhoz simultam. Jobb híján hallgatóztam, vártam, hogy történjen valami. A gyomrom korgott ugyan, de nem volt olyan hangos, hogy az őr is meghallja. Egy idő után abbahagyta a bámészkodást, odébb állt. Követtem, elvégre mi másért lenne ott egy őr, ha nem azért, hogy őrizzen valamit? Jobbra nyílt egy szoba, szinte rögtön a kanyar után, a felvigyázója pedig mint kiderült, pont a mellette lévő retyóra igyekezett.

A szobában már hamar megtaláltam a könyvecskét, és nem volt nehéz észrevenni, hogy tényleg elég csak pár tollvonás, és kész a káosz. De az már nem az én gondom.

Mivel maradt még pár másodpercem, gyorsan körbepillantottam a szobán. Valószínűleg egymillió szebbnél szebb bútor és porcelán szobor vett körül, a tekintetemet mégis egyetlen dolog kötötte le. Nála szebbet még életemben nem láttam, és egészen biztos voltam benne, hogy soha nem is fogok, így közelebb mentem megnézni.

Márvány mellszoborról lógott, és bár a lánc aranyszemei aprók voltak, teljesen biztos voltam benne, hogy elszakíthatatlanok. Ahogy nyúltam érte, úgy éreztem az amulett egyre erősebb vibrálását. A közepe rózsaszín ékkő, persze ez is díszes aranykeretben, gömbsimára csiszolva. A vibráló rész maga a kő volt, benne egy női alakkal. Nehéz leírni, mi minden járt ekkor a fejemben, de e csoda látványa és a vele járó bizsergés legalább annyira áthatott, mintha szerelmes lennék.

Mocorgást hallottam – valószínűleg épp végzett az őr, ez józanított ki. Gyorsan eltettem a láncot és már surrantam is kifelé, csendben osonva le a lépcsőn. Vagy hát, osontam volna, ha a padló nem reccsen meg alattam. Ez volt az a pillanat, amikor hagytam, hogy a pánik eluralkodjon rajtam és csak nyargaltam lefelé. Nem érdekelt többé se korgó gyomor, se settenkedés.

Red szomorkás arccal kullogott valamerre a folyosón, de rögtön eltűnt a kétségbeesés az arcáról, mikor meglátta, hogy aggódom én helyette is. Együtt futottunk az ablakhoz, Darius pedig már kint várt ránk, hullócsillagokat bámulva.

Épp mesélni kezdte volna, hogy neki csak egy szobányi rész jutott, de az nem akármilyen hely volt. Abban a pillanatban viszont cseppet sem érdekelt, hogy talált-e valami értékeset. Rohantam végig a földúton, nyomomban a többiekkel, és csak reméltem, hogy senki sem fog észrevenni az almafák között.

Ha ma visszagondolok erre az esetre, még mindig rám tör az akkori érzések teljes garmadája. Ilyenkor gondolkodom el leginkább: bár az életben hozott döntéseink mindig befolyásolják valamelyest a későbbieket, vajon miről lehet felismerni azt a keveset, amik képesek egészen új fejezetet nyitni?

Az Egy tolvaj naplója már kapható a kiadónál. Kattints ide a rendeléshez!