Eszter mindig is London Oktogonjaként gondolt a térre, ahol a napi csodát óramű pontossággal, már-már természetszerűleg várta. Bár sosem vallotta volna be, a tér kiérdemelte háláját, amiért történeteivel fenn tudta tartani az élet érdekességének látszatát. Megmosolyogta magát, ha erre gondolt, mégis úgy érezte, a tér szinte ismeri őt: megnevettette, amikor arra volt szüksége, máskor pedig egyszerűen csak olyan lehetetlen dolgot látott, aminek meséjét a kollégák mindig epekedve várták. Ez utóbbiért Eszter még az élményeknél is hálásabb volt: elég néhány mondatot elejteni, és máris eszébe jut valakinek egy hasonló eset. Eszter sosem akarta igazán befejezni a történeteit, így viszont egyszerre érdemelte ki a szeretetüket és azt a kis időt, amit magával tölthet, míg a kollégái egymás emlékeivel párbajoznak.

     Akadtak viszont olyan napok is, amelyek eseményeit elhallgatta: egy-egy váratlan megázás a szomszéd utca napsütéséből kilépve, vagy mikor kiderült, hogy az utána fütyülő emberek valójában nők voltak. Mindent megtett annak érdekében, hogy ezekkel a csalódásokkal sose kösse össze magát mások fejében, legyenek bármilyen aprók is. Ez a nap már az elején úgy indult, hogy tudta, senkinek sem fog beszélni róla. Kikövetkeztette kocsijának módszeresen betört szélvédőjéből.

*

      Az Eszter mögött repülő táska, valamint a hozzá tartozó hétévesforma kislány sebességét nemhogy tompította, de talán a végtelenségig fokozta volna a menetszél, ha csakugyan képes lett volna szembeszegülni a fizika maradi törvényszerűségeivel. Futástól rég elszokott izmain túl tűsarkú topánkája sem segítette heroikus küzdelmét, hogy lányát az épp megállóba érkező iskolabuszra juttassa, pedig a cipőjéhez színben tökéletesen passzoló bordó blézerének lobogása miatt az utca hétköznapi emberének tűnhetett akár köpönyeges hősnek is.

      Az aznap tízévessé érett fiú a kitépett zsenge hajszálak vöröses szelében érte utol őket, ami Eszter haragjának ismerős jele volt, mikor a lányt okolta valamiért. Nem sietett, noha kénytelen-kelletlen hozzájuk tartozott – ő már valamelyest többet értett a világ igaztalanságából, mint vele egyidős társai.

      Fekete hajához fekete ruhát hordott fekete cipővel, fejére gyakran fejhallgatót és kapucnit húzott. Séta közben mindig lefelé nézett, így szeme színe szinte sohasem látszott félhosszú, oldalra szaggatott haja alól. A legforgalmasabb úttesteken is vakon kelt át, nem kis bosszúságot okozva autósnak és rokonságnak egyaránt.

      Különcségét nem ő választotta, éppen ellenkezőleg. Eszter sikereivel szemben ő mindig úgy érezte, arra született, hogy újra meg újra csak A Baj történjen vele. Hogy őt teremtették a világ legszerencsétlenebb gyerekének, így tehát mindegy volt, hogy tesz-e a halál ellen vagy sem, az előbb-utóbb úgyis biztosan eljön érte, és ha már választhat, inkább előbb. Persze e gondolatairól senkinek nem beszélt, mert a sárga háztól mégis tartott. Nem passzolt volna az ízléséhez.

*

      A férfi ugyanezen tér legmagasabb háza legtetejének legszélét választotta ülőhelyéül. Precízen kifésült, fenékig érő haja hátulról lila frakkját fedte, melynek sötét anyagát még sötétebb csíkok árnyalták. Egyik kezében sétapálcát pörgetett, ami fel-felbukkant, majd egyszerre eltűnt ujjai játékában. A lila úr láblógatva figyelte a várost, s úgy tűnt, kedvét leli a látványban. Egészen addig, amíg egy tizenhét forma szürke ifjú ki nem lépett az utcára, és átszaladva a kocsisoron, be nem ment a szemközti pékségbe.

      A férfi abbahagyta a pálcajátékot, és teljes döbbenettel figyelte a jelenetet. A fiú másfél perc múlva jött csak elő, hóna alatt egy zacskós dolgot cipelt magával abba a házba, melyet vélhetően otthonának tekintett.

      A lila úr eleinte csak olyasmiket mormolt, hogy Hihetetlen… meg Bámulatos…, de aztán felállt, és sokatmondó járkálásba kezdett. Mintha a puszta tény, hogy az a valaki lement egy font kenyérért, izgalommal töltötte volna el.

*

      A fekete ruhás fiú megállt húga és Eszter mellett a zebránál, akik már új tervet követtek. Egy pillanatra nézett csak rájuk, de rögtön elege lett abból, amint testvérét szidja a nő, aki anyjuknak nevezi magát. A lámpa zöldre váltott, de ő épp elfoglalt volt: a világot átkozta magában. Ilyenkor teljesen el tudott szakadni a külvilágtól, belefeledkezve hobbijába, az oly cifrán kombinálható magyar panaszáradat minél tovább nyújtásába.

      Családja az úttest közepén vette észre, hogy a fiú lemaradt, onnan kiáltott utána Eszter. A kislány, aki anyja kezét fogva szomorúan kullogott a nő után, először csak az erős szelet érezte, amint az hátralökte. Percekbe telt, mire gyermekded lelke összerakta a csattanó-roppanó hangokból, hogy egyedül a kezében ragadt végtagban maradtak épen Eszter csontjai. A teherautó fékezett ugyan, de így is olyan sebesen haladt, hogy a váratlanul megálló gyalogos teste békaként kiterülve tapadt a hűtőrácsra, és csak mikor a sofőr megállt, akkor folyt le róla a szétroncsolódott és kar nélküli test.

      A fekete ruhás fiú mindeddig azt hitte, már nem tud min megdöbbenni, de az égiek rácáfoltak. Míg kishúga felé rohant, gyász vagy sokk helyett elképzelhetetlen könnyedség fogta el, akárcsak ha az őt mindaddig gúzsba kötő gonosz karmai nyíltak volna ki egy pillanatra, hogy fényt mutassanak egy új kezdet kapujára. A kislány, bár nem volt még magánál, hátranézett bátyjára, és keserves sírásra fakadt. Amint a fiú odaért hozzá, kikapta kezéből a leszakadt alkart, ölébe vette húgát, és elrohant, mielőtt kiért volna a hatóság. Nem akart, nem volt hajlandó intézetbe kerülni.

*

      A férfi fel-alá járkált, nem tudva, mitévő legyen. Percekig vándorolt a tető egyik pontjáról a másikra, egyre sebesebben és sebesebben. Végül úgy döntött, megnézi magának azt a pékséget. A saroknál megállt, felállt a vékony peremre, majd húzott egyet a nadrágszíján, önmagának és a világnak egyaránt bizonyítva, hogy nem fog visszafordulni. És azzal lelépett a ház széléről.

*

      – Peter, éhes vagyok! – nyögte vacogó fogakkal a három pléd alatt fekvő kislány. – Mit gondolsz, mikor lesz megint vacsoránk?

      – Nem tudom, hugi, nem tudom…

      – De Peter, már egy hete nem volt vacsoránk! Peter, félek. Biztos… biztos ne hívjuk aput?

      – Liz, ezt már megbeszéltük. Apu elutazott, és nem jön vissza többé. Meg aztán, amúgy se tudjuk, hol van, vagy hogyan érhetnénk el, emlékszel? – Gyengéden elseperte húga arcából a zavaró tincseket, és megsimogatta homlokát. – De hisz te lázas vagy.

      Liz ezt mintha meg sem hallotta volna. – Remélem, apu valami jó meleg helyen van, ahol mindig süt a nap, és sok a pálmafa, és ott a tenger, és sokat lehet fürdeni, és amikor kijössz a vízből, se fázol. Na jó, egy kicsit fázol, de aztán hamar megszáradsz, utána megint meleged lesz. Peter, szerinted elmegyünk majd egy ilyen helyre? Elviszel egyszer?

      Peter a szunnyadni térő lángokat nézte. Egy kormos falú sikátorban találtak menedékre két konténer közt. Kezdetben csak pihenőként tekintettek rá, járták az utcát lehetőségek után kutatva. Később, a reménytelenség elhatalmasodásával ez a menedék vált ideiglenes táborukká, majd otthonukká. Liz egyre gyengébb lett, és Peternek nem volt pénze gyógyszerekre. Egyre többet gondolkodott, mit tehetne. Intézetbe nem akart menni: csupa rémtörténetet hallott azokról a gyerekekről, akiket végül „szerető” családok fogadtak be, annál pedig Peter szerint már a téli vacogás is jobb volt az utcán.

      – Elmegyek tüzelőért, meg megpróbálok szerezni neked valami ennivalót, oké? – Mosolyt erőltetett magára, hogy megnyugtassa húgát, s úgy tűnt, bevált. – Oké, bátyó – Liz visszamosolygott rá. – Te vagy a legjobb!

      Peter megigazította húga takaróját, majd kabát híján egy szál pulóverben vágott neki a hózápornak, hogy fát vagy bármi éghetőt keressen. Emlékezett egy zöldségesre is a közelben, talán onnan is tud majd lopni egy almát. Ha szerencséje van, magának egy másikat is.

      Hiába járt körbe már óráknak tűnő ideje, a hó mindent betemetett, minden fagyos, nedves volt, amit csak tűzre tehetett volna. Az emberek közt árnyékként mozgott, azok szinte észre sem vették – mindenki csak menekült haza, a melegbe. A zöldséges ilyen időben nem pakolta ki egy áruját sem, és Peter még át se lépte a küszöböt, amikor már kergették is kifelé, rendőrséggel fenyegetőzve, ha még egyszer beteszi oda a lábát. – A sitten is melegebb lenne, mint itt – gondolta Peter, de aztán mégis továbbállt.

      Csípte a hideg a szemét, száját, fázott mindene, és úgy érezte, magáról sem tud gondoskodni, nemhogy beteg húgáról. Sírni kezdett. Teljes erőből, az utca közepén térdelve szakadt ki belőle minden fájdalma. Üvöltött, ordított, ahogyan csak tudott, és csak fokozta fájdalmát, hogy az emberek ugyanúgy elmentek mellette, mint bármikor. Sosem érezte még magát ennyire tanácstalannak, és legfőképp, egyedül. Csak akkor látta meg, hol is van, amikor arcát kezdte törölgetni. A Londoni Árvák Intézeténél térdelt. Egy vékony, fehér inges férfi lépett ki az ajtón, fején fura kalappal.

      – Segítsen! Kérem, segítsen! – Peter már bárhova fordult volna, csak ne kelljen üres kézzel visszatérnie, és újból csalódást okoznia húgának, önmagának, a szüleinek, mindenkinek. A férfi betessékelte, és egyenesen a konyhába kísérte. Ott hátára adott egy barna plédet, kezébe pedig egy teát, amit az imént még maga készült elszürcsölni.

      – Ne aggódj, mostantól semmi gond nem lesz. Itt vigyázunk rád. Többet nem kell fagyoskodnod. Mától mi vagyunk a te szerető családod, és meglásd, remek lesz itt neked a rengeteg testvéreddel.

      – A testvére…! – kiáltott volna fel Peter, de a férfi lecsitította. – Shh, most ne beszélj, csak idd meg a teád. Nincsen semmi baj.

      A vihar belökte a bejárati ajtót, egy pillanatra fagyos hideg söpört végig a konyhán és az odavezető folyosón. A fura kalapos férfi biztatóan megszorította a fiú vállát, a kapuhoz sietett és kulcsra zárta azt.

*

      Ha bárki látta volna tettét, valószínűleg igen magányosnak, depressziósnak, vagy akár egyenesen bolondnak tartotta volna, amint épp kilép a tető hatvan láb magasából a semmi felé. A lila úr azonban teljes nyugalommal tette meg e lépést, amit egy újabb és újabb követett. Egy lépcsőn haladt lefelé, melyet csak ő látott, ha volt ott egyáltalán bármi. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy akár látszott a lépcső, akár nem, egy hétköznapi ember igencsak megrökönyödne, ha bárki csak úgy lelépdelne a levegőből – még ha oly komótosan, ráérősen teszi is, mint ez az égi úr. Ám a hétköznapi embernek nincs ideje ilyenekkel foglalkozni. Ha tél van, úgy a melegbe, ha nyár, úgy a hidegbe igyekszik folyton, és ha egyik sem, munkába, vagy onnan el. Olyan igazán ráérősen, komótosan senki nem közlekedik ma már, és ennek látványát már talán be sem tudná fogadni az elméjük. Ha pedig mégis, nos, a lila urat még úgy sem láthatták volna.

*

      – Ó, Peter… Már megint hagytad magad? Miért nem futsz el végre egyszer? Nem szégyen az. – Peter valóban megtehette volna, hogy elszalad bántalmazói elől, de azzal csak még egy okot adott volna a gúnyolásra. Szobatársai azzal ugratták, hogy már rég túl kellene tennie magát rajta, de Peter nem tehetett róla, hogy álmaiban még ennyi év elteltével is Liz után kiáltott, és sokszor zihálva, könnyes szemmel riadt fel. Meg aztán, szerette a gondozóját, aki ilyenkor nyugtatgatta. Fiatal lány volt, nagyon szép hosszú, vörös színű hajjal, amitől kicsit hasonlított egy rókára. Peter, mint rájött, kedvelte a rókákat, és mivel ez volt életében az első olyan dolog, amiért igazán lelkesedni tudott, az intézet vezetői támogatták is ebben: kapott rókás bögrét, rókás ágyneműhuzatot (Peternek alig egy hónapig kellett dolgoznia érte a mosodában) és még egy plüsst is, bár utóbbit szégyellte a többiek előtt, ezért azt csak éjszakánként vette elő, amíg olyan életről álmodozott, ahol majd rókákat nevel.

      Nem ment könnyen a beilleszkedés. Ha a gyerekekkel nem is, a felnőttekkel a tizenhat éves kamasz most már egész jól el tudott beszélgetni. Megkedveltette magát. Nora, az ápoló különösen kedves volt vele, és ezt Peter nagyon szerette. Esténként elképzelte, ahogy puszit is ad neki. Nemcsak az arcára, ahogy azt a sebtisztítás után mindig szokott adni neki Peter – és amire mindig szégyenlősen kérte meg Nora, hogy hagyja abba –, de egyre több helyen. A homlokára, a szájára, a mellére… Peter egészen más világban érezte magát akkor, mikor Nora a közelben volt, és ezzel valószínűleg Nora is így volt, mert egy kicsit jobban odafigyelt Peterre, de ezt nem tekintette többnek kedves játéknál.

      Miután végzett az orvosiban, Peter az intézet hátsó kertjében tervezte tölteni délutánját, ahol törzshelyén, egy diófa tetején már megannyiszor megtalálta önmaga csendjét. Végül is csak jót tett neki, hogy beköltözött – gondolta sokszor.

      Azonban sem Norat, sem szeretett diófáját nem látta többet. Alig néhány lépés választotta csak el a kerttől, amikor fura kalapos megmentője – fejfedőjéről megsúgta egyszer Peternek, hogy recepciós munkaruhaként hordja, és amúgy sose viselne magától ilyesmit – utánakiáltott, és a fiú engedelmesen odament.

      – Képzeld, Peter, kit hoztam magammal. – Egy köpcös, foltos szakállú, ősz férfi állt előtte. – A város szélén, szinte az erdőben él, és hiszed vagy sem, az úr rókatenyésztő. Szeretne magához venni.

*

      A lila úr ráérősen ért földet. Hanyag udvariasságból úgy tett, mintha körülnézne az úttesten, majd semmiből előkapott pálcáját pörgetve átsétált a zebrán.

      A pékségen minden tökéletesen átlagos volt: a bejáratot is megkopott, ezeréves alumínium őrizte, ami bár szeretett volna ezüstösen ragyogni, de már a puszta napfényt sem volt képes visszaverni. Az ajtó érzéseiről persze a lila úron kívül aligha tudott bárki.

      Precízen, mutató- és középső ujja közé csípve, kissé hátratolt csípővel fogta meg a kilincset. Csodálkozó arccal figyelte, ahogy az ajtó felé közeledik, majd elfordul a balján. Ámulatát hamar új érzék ragadta meg, ezúttal a kenyér illata, mely kellemesen keveredett az almás és diós sütemények zamatával. A lila úr meglepődött a hatáson, hiszen általában taszítólag hatott rá mindaz, amit az emberek és gépeik árasztottak magukból, s ez a mostani egy olyan élmény volt, amit egyelőre nem tudott megmagyarázni.

      Felhagyott emberi érzékeinek méricskélésével, és megkereste a helyet, ahol néhány perccel ezelőtt még kenyér feküdt. Több ilyen is volt, azonban a lila úr pontosan tudta, honnan vette el az eladó azt, amit az a szürke ember magával vitt. Sőt, nemcsak tudta, hol volt a kenyér, látta a kenyeret. Látta maga előtt a fiút, amint besétál, látta tekintete homályát, és látta, ahogy koszos zsebéből egy gyűrött papírdarabot húz elő, majd nyújt át a pult túloldalán álló hölgynek, aki alig bírja visszatartani lélegzetét. Különös aura áradt a fiúból, ezt mindketten érezték. Az eladó hölgyet leginkább záptojásra emlékeztette, a lila úr számára ez valami olyasmi volt, amit halandók aligha érthetnek meg.

*

      – Itt a kajád. Örülhetsz, ez még csak pár napja rohad.

      Peter kérdés nélkül vetette rá magát a sötétben, nem is nézte, mi az. Anélkül is pontosan tudta: vörös bundájától neki kellett megszabadítania, amibe gyakran beletört körme. A fejet szintén neki kellett letörnie, az ehetetlen volt – bár elrágcsálni, meg kiszívni belőle a rókaagyat még éppenséggel ki lehetett. A mostani egész friss zsákmánynak tűnt az öreg állítása ellenére is.

      Amire igazán oda kellett figyelnie, azok a golyók voltak. Bradfordnak hobbija volt sörétessel lövöldözni a saját udvarában, és általában el is talált valamit. Hol egy mókust, hol egy kutyát, de általában róka volt a cél. Ebből a szempontból Peternek szerencséje volt, hogy a pincében tartották, különben lehet, hogy egyszer őt tálalták volna ebéd gyanánt.

      Nem volt egyedül. Nem tudta, hányan lehettek, de legalább három másikat felismert. Még egy fiú és egy lány biztosan volt köztük, a harmadikról nem tudta eldönteni. Azért is volt nehéz pontosan felbecsülni, mert legalább egyikük mindig a felszínen volt, és lent is alig mertek megszólalni: a sötétben saját gyomrának korgásán kívül szinte semmit sem érzett, hallott vagy látott, gondolkodni pedig végképp nem mert az örök rettegéstől.

      Odakint látott ugyan mindent, mégsem tűnt tőle szebbnek a világ. Mikor Peter kilépett az ajtón, reflexszerűen takarta el szemét, és látta meg így megszürkült, fakó bőrét. Mindig rémülten nézett tovább magán, hogy aztán megörüljön, mert legnagyobb félelme (mely ily körülmények közt még valósnak is tűnhetett), miszerint úgy lefogyott, hogy saját magán átlát majd, és árnyékot sem vet többé, még mindig nem vált valósággá.

      E cseppnyi élménynek azonban általában ideje sem volt, hogy végigfusson tudatán. Bradford karon ragadta, és betuszkolta őt a házba. Ráhajította a fiút az első kanapéra, lehúzta a testét fedő egyetlen rongydarabot a derekáról, és lökni kezdett.

      Peter sok technikát próbált már, hogy kezelje a helyzetet. Eleinte ellenállt, de eredménytelenül. Nagy nehezen fogadta csak el a tényt, ami vele történik, és bár már fél éve tartott, még mindig belekönnyezett a fájdalomba, miközben a kinti erdőt nézte. Végső módszere is ez volt: figyelte a tanyát körülvevő fákat, onnan tudta, milyen évszak van, ott látott szarvast először, és napfény is csak ilyenkor sütött rá. Kereste a módot, hogy ezt az iszonyatot, az ő mindennapjait, élhetővé tegye.

*

      – Segíthetek? Uram, segíthetek? – Az eladó hölgy egyre erősebb rettegést kezdett érezni, míg a fura, szaglászó alakot nézte. Nem tudta, mi volt az oka, sem azt, mit kezdjen vele, a frakkos férfi pedig bár percek óta bent volt, de még csak rá sem nézett. Nem úgy tűnt, mint aki vásárolni szeretne, ha pedig betörést tervez (amit ennél látványosabban egy ennél veszteségesebb üzletben aligha művelhetne nevetségesebben, gondolta), ideje volna felhívnia a rendőrséget.

      A képernyőzárat feloldotta, belépett a Telefon menübe… a férfi még mindig nézelődött, ezúttal üres tálcákat vizslatott… Gombok fül… elkezdett tárcsázni… és épp, mikor megnyomta volna a zöld gombot, a férfi kikanyarodott. Az eladó dermedten állt, nem tudva, van-e még értelme hívni bárkit. A különös úr azonban olyan lelki békével távozott, vidáman fütyörészve, hogy végül csak megrázta a fejét, és elmondott három Miatyánkot. Körbe is köpött kétszer, de mivel mindkettő a rétesre sikeredett, erről a részről inkább hallgatott a pénteki pletykaklubban.