Eszter mindig is London Oktogonjaként gondolt a térre, ahol a napi csodát óramű pontossággal, már-már természetszerűleg várta. Bár sosem vallotta volna be, a tér kiérdemelte háláját, amiért történeteivel fenn tudta tartani az élet érdekességének látszatát. Megmosolyogta magát, ha erre gondolt, mégis úgy érezte, a tér szinte ismeri őt: megnevettette, amikor arra volt szüksége, máskor pedig egyszerűen csak olyan lehetetlen dolgot látott, aminek meséjét a kollégák mindig epekedve várták. Ez utóbbiért Eszter még az élményeknél is hálásabb volt: elég néhány mondatot elejteni, és máris eszébe jut valakinek egy hasonló eset. Eszter sosem akarta igazán befejezni a történeteit, így viszont egyszerre érdemelte ki a szeretetüket és azt a kis időt, amit magával tölthet, míg a kollégái egymás emlékeivel párbajoznak.

     Akadtak viszont olyan napok is, amelyek eseményeit elhallgatta: egy-egy váratlan megázás a szomszéd utca napsütéséből kilépve, vagy mikor kiderült, hogy az utána fütyülő emberek valójában nők voltak. Mindent megtett annak érdekében, hogy ezekkel a csalódásokkal sose kösse össze magát mások fejében, legyenek bármilyen aprók is. Ez a nap már az elején úgy indult, hogy tudta, senkinek sem fog beszélni róla. Kikövetkeztette kocsijának módszeresen betört szélvédőjéből.

Éjfélkor indultunk. Még most sem értem, miért volt olyan fontos elodázni az alvást, ha csak egy pöttöm kis földről van szó a semmi közepén – ahol a gazdája talán életében kétszer, ha járt – az a maroknyi őr meg úgyis ott masírozik éjjel-nappal. Hiába győzködtem a bandát, annyit mondtak, legalább hűek maradunk a jól bevett szokásokhoz. Ebben mondjuk volt igazság. Egy tolvaj, ha már besurran az áldozathoz, illik azt sötétben csinálnia, különben még észre találnák venni, és azt bizony – általában – nem szeretnénk.

Márpedig mi nem csak egy, de mindjárt három tolvaj voltunk, nem is a rossz fajtából. Olyan ez, mint a bor. Ha rossz a termés, akkor azt a szőlőt érlelhetik, ameddig szeretnék, jó bor nem lesz belőle. Szerencsére mi ennek épp az ellenkezői voltunk: messze földön híres tőkéből származtunk, csak épp a kutya sem akart belénk kóstolni, mert még nem hagytak elég ideig érni. Ennek akartunk véget vetni.